Így jár az ember, ha rövid megfontolással, egyetlen analógia alapján dönt. Az előző posztot indító mondatra egy Index-piszkáló fórumon akadtam, és bár hive a kitwittel szó puszta létén akadt föl, nekem a helyesírásán akadt meg a szemem. A blogol analógiája ugrott be, és minden további gondolkodás helyett eleresztettem a staffnak a később beposztolt levelet. Egész jó kis thread kerekedett, sokan indultak be a témára. Ki komolyan morfondírozott a témán:

Tudom, hogy a Google nem iránymutató, de ha tíz az egyhez az arány a keresőben a két t javára, és a valójában twitelő/twittelő közösség túlnyomó többsége két t-vel használja, akkor az nem írja felül a magyar helyesírási szabályokat, és nem válik előbb-utóbb kivétellé, mint annyi minden a nyelvben?

Ki nem annyira komolyan:

Fogok én még rajtad röhögni, amikor az ÚJ, végre a magyar emberek érdekeit képviselő Bizottság május elején bevezeti a ’jappán’ írásmódot, aztán jön a többi megalvadt kádári struktúra. Kettőt ejtő magyar embernek kettő betűt! Vajon kinek az érdeke, a twitelés, amikor a szíve mélyén Mária országában mindenki twittel?

Aztán Bede kolléga minden kommentár nélkül rám küldte a „let’s twitt again, like we did last summer” idézetet. Gondolom, azt akarta jelezni, hogy van olyan angolul, hogy twitt. Ezzel csak az a baj, hogy a „let’s twit again” keresőkifejezés kicsivel több találatot ad, mint a „let’s twitt again”. (Egyrészt. Másrészt a twitt írásmódból nem következik, hogy az angol anyanyelvűek hosszú t-vel ejtenék. Az végképp nem, hogy a magyar helyesírás mit kezdhet a magyar tvit(t)el igével.) De jogosan jelezte, van itt még mit tökölni.

Jöttek a kommentek itt a blogon is, és eszembe jutott néhány dolog. Például, hogy magam is szemrebbenés nélkül írtam-írom a szkennel igét hosszú n-nel. Egyáltalán, mi ez a tvit(t)? Az angolban van egy tweet szó, ami ige is, főnév is (’csipog’; ’csipogás’) De ennek – néhány kommentelő véleményével ellentétben – gyaníthatóan nincs sok köze a mi szavunkhoz. Van az angolban egy twit szó is (’bosszant, piszkál’, ill. ’tökfej, tökkelütött hülye’), na ennek végképp nem sok köze lehet a mi tvit(t)el igénkhez. És van az angolban a twitter szó, az is lehet ige is (’csiripel, csicsereg’; ’reszket [vágytól]’), főnév is (’csicsergés, csiripelés’; ’izgatottság’).

Miután abban a bizonyos mondatban a kitwittel ige azt jelenti, ’ír róla a Twitter nevű mikroblogon’, új magyar igénk a twitter-ből kell származzon-származzék. Úgy képzelem, a magyar nyelvérzék a szkenner, blogger meg a többi -er végű jövevény analógiájára belehall (vagyis elvon) egy tvit(t) tövet (sőt! mint a „let’s twit(t) again” bizonyítja, nem csak a magyar), amiből mindenféléket lehet képezni. Ha van szken(n)el meg blogol, miért ne lehetne tvit(t)el, tvit(t)ezik? Lehet is, naná.

Na, de min múlik, hogy az ilyen képződményekben hosszú vagy rövid a mássalhangzó a két magánhangzó között? És hogy viszonyul hozzá a helyesírás?

Közben a Nyelvészfórumon is felbukkant a téma. Az egyik hozzászólás nagyon érdekes: martonfi kigyűjtötte az értelmező kéziszótárból a mássalhangzó + mássalhangzó + magánhangzó + mássalhangzó (CCVC) szerkezetű szavakat. Azt nem írta, hogy miért szorítkozott a két nyitó mássalhangzósokra, de gyanítom, nem véletlenül.

Ezek között a szavak között csak nagyon kevés olyan van, amelyikben a magánhangzó is, és a záró mássalhangzó is rövid:

drog, frigy, grog, skac, szlam, szmog, sznob.

Többségükben vagy a magánhangzó, vagy a záró mássalhangzó hosszú.

blőd, blúz, bróm, dráj, drót, drúz, flór, frász, fréz, fríg, fríz, gráf, gríz, gróf, grúz, klán, klón, klór, krém, króm, kvíz, plán, pléd, pléh, prém, prés, prím, prűd, skíz, skót, smár, spór, srác, srég, srét, sróf, stáb, stég, stíl, stósz, sváb, svéd, szkáj, szláv, szpícs, sztár, szték, trák, trapp, trén, trón;

blatt, blikk, blokk, blöff, brill, bross, drapp, dressz, drill, drukk, flekk, flemm, flott, frakk, friss, fröccs, gramm, griff, grill, grupp, klakk, klassz, klikk, klott, krall, krepp, krupp, kvaccs, kvitt, placc, platt, plüss, priccs, procc, skicc, slepp, slicc, slukk, slussz, smokk, smukk, snassz, sneff, snitt, spicc, szkeccs, szkiff, sztepp, traccs, trapp, treff, trotty, trucc, trupp, trükk.

Néhány szóban a helyesírás nem jelzi a kiejtést:

brit, klub, flip, klip, plusz, prof, stop, sztyep, szvit – kvasz, pfuj.

Azt tehát megállapíthatjuk, hogy a magyarban egy rövid magánhangzóra és rövid mássalhangzóra végződő CCVC szerkezetű szó felbukkanásának valószínűsége csekély (bár nem lehetetlen, erre a blog a legjobb példa), vagyis a tvit(t)el igénkbe beletudható tő vagy tvít, vagy tvitt, és hát minden jel arra mutat, hogy az utóbbi. (Nagy bánatom, hogy martonfi – nem mellesleg az én egyes számú helyesírásgurum – azt nem írta meg, ő hogyan írná a kitwit(t)el szót.)

Hogy kavarjunk rajta még egyet, itt van a chat! Nekem úgy tűnik, a magyaroknak a főnév inkább csett, mint cset, az ige viszont inkább csetel, mint csettel. Meg rep, reppel? Hekkel, szpemmel, dzsemmel? Tegel vagy teggel? 

A mögöttes hosszú mássalhangzók másik jelentősebb forrásvidéke a többé-kevésbé felismerhetően jövevényszavak köre. […] [A] hecc, meccs, blöff, dzsessz, fess, gramm, matt, sokk-félék, tehát az egy szótagú, hosszú mássalhangzóra végződő jövevényszavak igen érdekes következtetéshez vezetnek: ezekben a hosszú mássalhangzó mintha valamilyen „elidegenítő” hatásból eredne. Ezt persze nehéz bizonyítani, de ha figyelembe vesszük, hogy az ilyen szavak legtöbbje az átadó nyelvben rövid mássalhangzóra végződik, már nem tűnik olyan légből kapottnak a feltételezés. Igaz, a helyesírásnak is lehet szerepe az ilyen átvételeknél […], de létezik ellenpróba is: nem igen találunk egy szótagú, rövid magánhangzós, zöngétlen zörejhang végű jövevényszót, amely ne hosszú mássalhangzóra végződne. Ez a nyújtó tendencia egyébként intervokális helyzetben is megfigyelhető, pl. dopping, szvetter, „vikkend”, maffia, glasszé, „brossura”; vegyük észre, hogy utóbbi példáknál még a szó átadó nyelvbeli helyesírása sem sugall hosszú ejtést (doping, sweater, weekend, mafia, glacé, brochure), akárcsak a szóvégi hosszú mássalhangzós példák közül a „popp” (pop), tipp (tip), sztepp (step), krepp (crèpe), szett (set), sikk (chic), pikk (pique), csekk (cheque), rassz (race), „plussz” (plus), friss (frisch), bross (broche), plüss (peluche) stb. esetében. […] A zöngétlen zörejhangok jellegzetes megnyúlásával szemben az intervokális zengőhangoknál általában rövidülést figyelhetünk meg: mam(m)ut, kom(m)unikáció, kon(n)ektor, ter(r)or, ar(r)ogáns, bal(l)on, mil(l)imáter, mil(l)ió stb.
(Siptár Péter: A mássalhangzók, in Strukturális magyar nyelvtan 2. kötet Fonológia, Akad. 1994.)

Lehet, hogy azért tvittel, hekkel, lokkol, reppel, mert a t, k, p zöngétlen? És már a tő is tvitt, hekk, lokk, repp? És azért blogol, tegel, mert a g zöngés? Na, de akkor mi van szkennel, szpemmel stb. zengőivel? Miért nem követik a konektor-t meg a mamut-ot? Csak nem azért, mert a magánhangzójuk előtt két mássalhangzó van? Arról nem is beszélve, hogy jó-jó, blogol, de mégis csak blogger…

És akkor most mi van a kitvittel helyesírásával? Leginkább fogalmam sincs, de most inkább azt mondanám, SzabóZ kolléga jól hallgatott a nyelvérzékére.

From: tbg
Havi 200 pingű twitel az ember könyen vicel