Miért akarnak a népek folyton szabályokat, ha aztán nem akarják megtanulni őket? Miért mondják a szabályokról – amiket nem tanultak meg –, hogy azok rosszak?

Miért gondolják az emberek, hogy a helyes írás az, ahogy mások írnak (l. helyesírás-ellenőrzés Google-lal)? És ha ezt gondolják, miért szeretik annyira kipécézni mások helyesírási hibáit?

Miért szoktak az emberek szégyenkezni, ha valaki kipécézi helyesírási hibáikat? Miért gondolják a népek, hogy az „akadémiai” normától eltérő írásmód („helyesírási hiba”) hiba? Miért gondolják ugyanakkor, hogy az akadémiai norma, úgy, ahogy van, egy nagy rakás hülyeség?

Miért háborodnak föl, ha valaki azt mondja, hogy a helyesírási szabályzat nem törvény? Noha a helyesírási szabályzat nem törvény. Csuktak már le valakit azért, mert megsértette?

Miért gondolják, hogy az amatőr szövegkészítő (fórumozó, blogger stb.) sajátos írásmódja jellemhiba? Miért nem természetes ugyanakkor, hogy egy profi szövegkészítő műhelynek érdeke, hogy legyen saját normája, és érdeke, hogy ez a norma többé-kevésbé egybevágjon az akadémiai normával? Miért nem gondolja a profi szövegkészítők jelentős része, hogy többek között azért fizetik, hogy megtanulja műhelye normáját, és alkalmazza is?

A tanító néni cseszte el. Ő verte a fejünkbe, hogy rendes ember helyesen ír, és ő nem tanította meg a helyesírást.

Valószínűleg nem is taníthatta meg.

Itt van, mondjuk, az a hiedelem, hogy a helyesírás a nyelvtan része. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy az építőipari szabványosítás a fizika egyik szakterülete. Csak azért, mert a statikai képletek fizikai törvényekből vezetődnek le. A kapcsolat részleges és fordított irányú: a helyesírási szabályzat – látszólag szükségszerűen, pedig nem – használ bizonyos nyelvtani fogalmakat.

Amivel legalább két gond van. Az egyik, hogy bizonyos magyar helyesírási szabályok maradéktalan alkalmazásához olyan grammatikai ismeretek kellenek, amiket még a középiskolában se nagyon lehet megszerezni. A másik, hogy a nyelvtani fogalmak, kategóriák nagy részének nincs egyértelmű meghatározása, éles határvonala. A különböző nyelvészeti iskolák egészen mást érthetnek egy-egy fogalmon, vitatkoznak is keményen, és egy-egy iskolán belül is változik egyes fogalmak tartalma is, terjedelme is. Továbbá nincs tökéletes grammatika, minden elméletben vannak lyukak, minden elmélet beleütközik az ő apparátusával megoldhatatlan problémákba. (Ez természetes, minden tudomány ilyen. Ha lenne tökéletes grammatika, megrendezhetnénk a nyelvészet temetését.)

Ráadásul a magyar közoktatás úgy tesz, mintha lenne tökéletes nyelvtan – az, naná, amit ő tanít –, problémákról, vitákról, kétségekről, megoldatlanságokról hallgat, mint a sír.

Példának okáért, aki fogékonynak bizonyul, megtanulhatja az iskolában, hogy az igekötőket egybeírjuk az (utánuk következő) igével, a határozószókat meg külön. Csakhogy igekötő és határozószó között nincs éles határ. (Sőt az igekötők valójában határozószók; egyáltalán, határozórag, névutó, esetragos névszó, határozószó, igekötő, bizony képlékeny, változékony masszát alkotnak.) Sokszor nem olyan könnyű megmondani, hogy egy szó határozószó vagy igekötő; illetve hogy ugyanaz a szó éppen határozószó vagy igekötő. Különírta az igekötőt. Külön írta, hogy írjuk egybe. Abba, alá, alább, alul, bele, benn, felül, fenn, hátra, ide, oda, külön, újra, végig... Újra dolgozik és újraéleszt. Felül marad és felülmúl. Hátraáll és hátra áll, nem előre.

Sok ilyesmit lehetne előkotorni. De ebből nem következik sem az, hogy nem lehet helyesírási norma, sem az, hogy nem is kéne legyen. De az sem ám, hogy a helyesírásnak kötelezőnek kellene lennie, és viszont, az sem, hogy egy sajtómunkásnak ne kéne az érvényes akadémiai norma szerint írnia (legalábbis defaultból).