Vegyük példának okáért a Padödőt. A művésznők rádiós műsorvezetői minőségükben szinte hetente szörnyülködik bele az éterbe, hogy ó jaj, micsoda tahóság, hogy vannak, akik sokszor a -ba, -be ragot használják akkor is, amikor a -ban, -ben volna a „helyes”.

Ha megvizsgáljuk a magyar főnevek ragozásának történetét, akkor azt találjuk, hogy az ún. belső helyviszony irányhármasát (elativus: -ból, -ből; inessivus: -ban, -ben, illativus: -ba, -be) kifejező ragok a bél, bele főnévből meg az ősidőkből származó -l, -n, ill. -é ~ -á ragokból jöttek létre úgy, hogy előbb a ragozott főnévből névutó lett, majd abból rag. A Halotti beszédben azt látjuk, hogy 1190 tájt az elativus még névutó: homuſ vilag timnucebelevl (hamus világ timnücë belől – hamis világ tömlöcéből), ahogy névutó az illativus is (a 14. század végére szilárdult raggá): vilagbele (világ belé – világba), paradiſu nugulmabeli (páradicsum nyugalma belí – Paradicsom nyugalmába). Az inessivus azonban már rag, bár még egyalakú, nem illeszkedik: miloſtben (milosztben – malasztban), paradiſumben (paradicsumben – Paradicsomban), gimilſben (gyimilcsben – gyümölcsben).

Mondhatnánk, hogy lám, már több mint nyolcszáz éve milyen szépen elkülönült az inessivus és az illativus. Nagyon is rendben levő, hogy ma is élesen megkülönböztessük, mikor „kell” -ba, és mikor -ban ragot használni. Igen ám, de a beszédet kísérő könyörgésben ezt olvassuk: hug ur uvt kegilmehel abraam. yſaac.iacob. kebeleben helhezie (hogy Úr űt këgyilméhel Ábraám, Izsák, Jákob kebelében helhezjë – hogy Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelében helyezze). Kebelé-ben helyezze. Nocsak! Manapság a -be helyett használt -ben ragot hiperkorrekciónak szokták nevezni. Mondhatjuk-e, hogy a HB. szerzője annyira rettegett attól, hogy „helytelenül” használja a belső helyviszonyokat kifejező grammatikai eszközöket, hogy „túlkorrigálta magát”? Van ennek a kérdésnek értelme? Ami engem illet: nincs.

A nyelvtudorok szerint a magyar határozók, határozóragok rendszerének sajátos jellemzője az úgynevezett helyviszonyok kifejezésében az úgynevezett irányhármasság (háztól-háznál-házhoz, házról-házon-házra). Az úgynevezett belső helyviszony irányhármasa (házból-házban-házba) azonban sántít. És mindig is sántított!

Tegyük meg azt, amit a harcos nyelvvédők sohasem tesznek meg: nézzünk utána a dolognak, és gondolkozzunk el rajta. Ha megguglizzuk a „ba be ban ben ragok története” keresőkérdést, valahol a találati halmaz elején ott lesz többek között Sinkovics Balázs disszertációja (Nyelvi változók, nyelvi változások és normatív szabályozás, 2011), van benne egy izgalmas összefoglaló fejezet e ragok történetéről.

Szorgos kutatók megszámolták A magyar nyelv történeti nyelvtana (TNyt.) c. alapmű törzsanyagában a -ba, -be és a -ban, -ben (a továbbiakban -bA és -bAn) ragokat, és azt találták, hogy a kódexekből való 1014 -bA és -bAn rag 31%-át „fordítva” használták a derék barátok és apácák. A -bAn ragok 14% befele mozgást fejez ki, a -bA ragok 53%-a (azaz a többsége!) belül levést. Vannak kódexeink, amelyek világosan megkülönböztetik a két ragot, vannak, amelyek gyakorlatilag csak a -bA ragot használják illativusban és inessivusban is, és vannak, amelyekben az illativus esetek egy része nem -bA, hanem -bAn.

Korai nyomtatványainkban, a 16. században azt látjuk, hogy szép számmal vannak művek, amelyek kizárólag a -bAn-t ismerik, vagy többnyire ezt használják -bA értelemben is (ez leginkább a debreceni nyomdára jellemző), ugyanakkor más korai nyomtatványainkban általánosnak mondható, hogy a -bA használatos -bAn értelemben kizárólagosan vagy az előfordulások nagyobbik felében.

A 18. századi forrásokban érdekes jelenség figyelhető meg: hivatalosabb, emelkedettebb írásművekben – a szegedi városi tanács jegyzőkönyveiben például – csak – vagy szinte csak – a -bAn, ugyanakkor kevésbé formális művekben – magánlevelekben például – a -bA járta inessivusban is, illativusban is. Azt lehet mondani, hogy a raghasználat egyfajta „társadalmi-műveltségi marker” lett. Az iskolázottabbak írásaiban túlteng a -bAn, nem egyszer kizárólagos. Kevésbé művelt, alsóbb státuszú emberek írásaiban viszont a -bA az általános. Hát persze, a paraszt nyeli el a szavak végét. „Eſtán bá, pénzé ké bemenyi az Urho” – példálózik Baróti Szabó Dávid 1787-ben.

Kutatók úgy vélik, hogy a beszélt nyelvben a -bAn n-je már a 14. századra – vagy már jóval korábban – lekopott, és azóta se mászott vissza rá. A magyar nyelvjárások atlaszának és A moldvai csángó nyelvjárások atlaszának 20. századi adatai között csak a -bA változatot találjuk mindkét funkcióban. Hangsúlyozzuk: csak a -bA változatot találjuk mindkét funkcióban.

Az írásbeliségben viszont idővel rendet vágtak az egyre-másra megjelenő grammatikák szerzői, de még inkább a nyomdászok, és elkülönítették a kétfajta ragot: illativus: -bA, inessivus: -bAn, így „helyes”. Indoklásul többnyire a latint hozták föl, meg a magyarban kétségtelenül meglevő irányhármasokat. A nyelvújítás korának szigorú kodifikátorai aztán kőbe vésték a normát. Pontosan tudták ugyan, hogy a beszélő magyarok nem használják a -bAn ragot, de eb ura fakó, Kazinczy megmondá, „az Írónak nem úgy kell írni, a’ hogy a’ közember szóll, hanem szóllani kell úgy a’ hogy a’ jó Író szóll”. Legfeljebb a poétának engedtetik meg a -bA – „néha”. (A hová kérdésre felelő hiperkorrekt -bAn azonban „elſzenvedhetetlen és füleket haſogat”, ahogy a nagy grammatikus, Főldi János mondja.) Így aztán még a halált megvető Petőfi is aposztróffal jelzi – De nem volt víz a vederbe’ –, hogy tudja ám, mi a „helyes”.

A 19. század második felében csak Gyergyai Ferenc meri leírni, hogy de hát a magyarban egyszerűen nincs -bAn rag, hiszen a nép sohasem használja. És talán mégis csak az a magyar nyelv, amit a magyarok beszélnek. Persze hiába. Akkorra az illativusi -bAn ritka hiperkorrekcióvá lett (érthető, egy kopási folyamat mitől fordulna meg), a gyakorlatilag mindenki által – akarva, akaratlanul – használt inessivusi -bA viszont megvetett, megbélyegzett barbarizmus.

És ez így van ma is. Az 1945 utáni nyelvművelés a beszélt és az írott nyelv egységességét tekinti ideálisnak. A Mai magyar nyelv című egyetemi tankönyv szerint például a hol? kérdésre válaszoló -bA rag „csupán a beszélt nyelvnek a familiáris stílusrétegében jogosult”, de „a választékos nyelvben és az írott nyelvben hibának számít”. Ezt mondja a Nyelvművelő kézikönyv is. A -bA műveltségindikátor ma is. A szociolingvisztikai kutatások eredményei szerint a standard használata, illetve a nem standard változatok hibásnak ítélése korrelál a műveltséggel. A nyelvérzék azonban még a standardot követőknek is mást súg: irányított beszélgetésekben náluk is jóval több inessivusi -bA figyelhető meg, mint a tesztfeladatokban.

A szociolingvisztikai interjúk elemzése megmutatja azt is, hogy a -bAn n-jének törlése nem magában álló jelenség. Korrelál például a szóvégi t vagy l törlésével (azér, miér; ettő, attó). A gyenge fonetikai helyzetben levő szóvégi t, l vagy n törlése természetes folyamat, és van nyelvész, aki úgy véli, hogy az l-t, t-t, n-t tartalmazó alakok tulajdonképpen csak az írott szövegekben maradtak fönn, és azok tekintélyének hatására váltak normává a beszélt nyelvben. Megmutatom – nem elrettentésül, mert szerintem gyönyörű –, hogy néz ki, amikor egy nyelvész legózza össze a nyelvtörténeti építőkockákat:

„Az -n határozórag meglehetősen régen, gyakorlatilag a *belen grammatikalizálódásával kezdte elveszíteni határozórag-funkcióját, hiszen az új, külső és belső helyviszonyt is jelölő határozórendszerben az inessivusi szerepben eleve a testesebb morféma szerepelt, az -n önállóan talán csak akkor, amikor az új határozói paradigma már megvolt, de az alaki elkülönülés még nem volt teljes (azaz a változás idején, amikor az inessivusi funkciót az [-n] és a [*belen] változat is betölthette). Így azon sem csodálkozhatunk, hogy a (-ban) is igen régi (sok évszázada meglévő) változó a magyarban, s azt is természetesnek mondhatjuk, hogy a (-ban) nemsztenderd változatának használatát nem hangtani, hanem morfoszintaktikai kötöttségek irányítják […]. Ha még tovább lépünk, s figyelembe vesszük azt a vizsgálati eredményt is, amely szerint a (-ban) korrelál a (-tól) és az (-ért) használatával […], akkor oda jutunk, hogy ezeknek a változásoknak a hátterében az egykori primer határozóragok funkciójának meggyengülése áll – ezt pedig a kései ősmagyar korra teszik […].” (Sándor Klára: Amiért a szinkrón elemzés foszladozik.)

Vagyis könnyen lehet, hogy a házba’ (meg a háztó’, házé’) Vereckén át jött be Árpád apánkkal. A művésznő pedig, akibe a tanító nénik meg a színiakadémia tanárai beleverték, hogy „szépen” kell beszélni, hétről hétre károgja, hogy a magyarok túlnyomó többsége „csúnyán” beszél, vagyis bunkó. Vagyis alább való. Mindezt egy olyan nyelvi különbségtétel ürügyén, ami csak a korai grammatikusok és a nyelvművelők vágyálmaiban létezett-létezik, az élő, beszélt – vagyis az igazi – magyar nyelvben nem létezett soha.

Egy-egy ilyen nyelvművelő kázus mélyére ásni nagy és izgalmas kaland, azonban bizonyos veszélyekkel is járhat. Ha azt mondjuk a „szép beszéd” buzgó védőjének, hogy „egy olyan nyelvi különbség ürügyén” szólja meg felebarátait, „ami a magyar nyelvben nem létezett soha”, nem biztos, hogy úgy fogja érteni, hogy az inessivusi -bA(n) ősidők óta nyelvi változó, és nincs mit megbélyegezni rajta, hanem úgy érti, hogy tagadom, hogy a magyar nyelv megkülönbözteti a bent levést és a befelé mozgást – vagyis nem tudok magyarul.

Általában meg is szokták „magyarázni”, miért „nem tud magyarul”, aki a „kocsmába van”. A régiek például előszeretettel hivatkoztak arra, hogy más nyelvek – elsősorban persze a latin – is megkülönböztetik az inessivust és az illativust. Ahogy Misztótfalusi Kis Miklós írta 1697-ben: „Mekkora tévedés latinul ezt mondanod ingredere in domo vagy in pagum habitat, éppilyen, ha ezt mondod vagy írod: eredj a házban, a faluba lakik!”. Ezt az analógiás „érvet” könnyű kilőni, hiszen vannak nyelvek, amelyekben egybeesik vagy eshet a két eset. Mai görög barátunk például egész jól elvan azzal, hogy πηγαίνω στην ταβέρνα (pijéno sztin tavérna, ’a kocsmába megyek’), illetve είμαι στην ταβέρνα (íme sztin tavérna, ’a kocsmában vagyok’).

„Szakszerűbbnek” hat az a gyakori „érv”, hogy az így beszélő „nem tudja”, hogy a magyar nyelv a belső helyviszonyra is tudja az irányhármast, ahogy háztól-háznál-házhoz, házról-házon-házra, úgy házból-házban-házba a helyes. A házból-házba-házba „szegényíti a nyelvet”. Csakhogy a valóság az, hogy megvan az az irányhármas, csak éppen az inessivus és az illativus különböző utakon kialakult ragjai véletlenül egybeesnek. Vannak magyarul beszélők, akik mindig csak a -bA ragot használják, de ők sem keverik össze soha a két esetet, ha például személyes névmásokról – belőlem-bennem-belém, belőle-benne-belé stb. – van szó. Nem mondják, hogy „akkor már volt belém három sör”. Vagyis nagyon is megkülönböztetik a két esetet. Úgy egyébként meg békibe kellene hagyni őket…