Három és fél éve készült az első Korrektorblog-izé (szép kerek forduló, ünnepeljük meg), arról szólt, hogy miért kell j-vel írni azt, hogy gajra megy. (Jelzem, azóta is, ha felbukkan egy-egy gajra ment, gajra vág valahol az Indexen, mindig akad olvasó, aki megírja, hogy az úgy helyes, hogy gallyra.)

Akkor arra jutottam többek, főként rumci mester segedelmével, hogy azért j, mert ez a gaj feltehetőleg a jiddis gajdesz származéka. Az ügyben utánlövések is estek, de leginkább a gajdesz volt megcsócsálva. Végül is csak valószínűsítettük a gaj-nak ezt a gajdesz-os eredetét, komoly etimológiai forrásokból nem sikerült megerősíteni, csak szlengszótárakban, pl. Szabó Edinánál a börtönszlengszótárban találunk a gaj(ra megy/tesz/vág) címszónál [< gajdesz] etimológiát. Nekem azóta is piszkálja egy kicsit a csőröm, hova lett a -desz.

A gaj-gajdesz egy Bárczi Géza-könyvet (A magyar nyelv múltja és jelene) olvasgatva jutott az eszembe. Azt írta Bárczi 1967-ben a Magyar Nyelvben (Megjegyzések a finnugor szókezdő zárhangok magyar nyelvi fejlődéséhez): „[Lakó György] különösnek tartja, hogy egy olyan nyelvjárásban, mely hajlamos a szókezdő zárhangok zöngésítésére, ugyane tendencia érintetlenül hagyja a szókezdő *k-t. – Valójában nem egy g-vel kezdődő magyar szó érdemelne meg tüzetesebb vizsgálatot (pl. gaj- ~ kaj- ~ haj- stb.). Az a tény, hogy a permi nyelvekben vannak a finnugor *k-nak megfelelő g-k, arra figyelmeztet, hogy e vizsgálatot jó volna a magyarban is kiterjeszteni ebben az irányban.”

Egetverő pofátlan sarlatánság, mert piszkosul nem értek hozzá, de elmerengtem. Ez a haj- meg kaj- tő – (össze)hajt, hajlít, hajol, hajlék; kajla, kajtat – csupa görbeség. És ha a k → ch → h változást túlélő kaj-nak netán mégis volna zöngésült gaj- változata (most kéne valami tájszótár, nyelvjárástudor, mindenesetre a Brehmben van egy gajla-keszeg), akkor esetleg lehetne, netán, hogy ami gajra megy, az nem a gajdeszban végzi, hanem szép ősi finnugor módra elkajlul? Mindenestre írni akkor is j-vel kéne.