Azzal kezdődött, hogy nyájas megmondóemberünk újra írt:

man@wo.rk to ugyelet

Magas színvonalú, kulturált jó estét kívánunk!
man@wo.rk úgy gondolta, hogy ez a cikk/hír érdekelheti önt:

Újabb extraadók, vége lehet a magánnyugdíjpénztáraknak
Hé!
Van legalább egy *pici* remény arra, hogy valaha is sikerül egyeztetni az alanyt és állítmányt?
Segítek: 'vég**ÜK** lehet a magánnyugdíjpénztáraknak'!
---------------------------------------------------------------------------
Ezt a levelet man@wo.rk küldte önnek az Index.hu oldalairól, egy ravasz mailküldő gépezet segítségével. A gépezet a feladó mailcímének valódiságát nem ellenőrzi.
Mindenkit ölel: Index.hu Zrt. Cikk-elemailezési és Disclaimer Főosztály

Ezzel a megmondóemberrel az a baj, hogy noha tenyérbe mászóan öntudatos és lekezelő, meg intenzíven cseszeget, egy gyáva féreg is. Nemhogy névtelenül, de cím nélkül üzenget, nehogy vitába lehessen valahogy keveredni vele. Hiába próbáltam már emberi kommunikációra bírni:

Szerkesztői üzenet: Ha annak a kedves olvasónknak, aki a tok@mindegy.hu, edes@mindegy.hu, mit@szamit.hu, me@ho.me stb. kamu címekről bombázza szerkesztőségünket, van egy csöpp vér a tökében-pinájában, akkor ír egyszer végre egy valódi címről, ne adj’ isten!, valódi névvel, és akkor megköszönhetnénk neki segítőkész, áldozatos buzgólkodását.

Mert jó-jó, kellemetlen stílusa van, de egyrészt sokszor jogosan szól be, másrészt viszont előfordul, hogy téved, akkor azt szívesen tisztáznám vele. Ebben a címben – ha megjárja a monitoromat – én is átírtam volna azt a személyragot, mert izmos nyelvápoldai műveltséggel rendelkezem, de! Tényleg arról van szó, hogy a kollégának „nem sikerült egyeztetni” (sőt egyeztetnie!) az alanyt és az állítmányt?

A többes számú, harmadik személyű (T3.) birtokos birtokán fityegő személyrag sejtelmes szokásain többször rugóztunk már (linkek alant). És egyszer azt írtam: „Most, hogy visszagondolok, eleinte én is csak – mint a kolléga – valamit éreztem, hogy itt, »öööö, most akkor hogy is?«. Nyilván észleltem, hogy ingadozik a nyelvhasználat. Csak aztán összeolvastam mindenféle nyelvoltalmi pörölyöket, leszűrtem valami megtanulható(nak vélt) szabált, és azóta hasogassa. A kultúra viszket.”

Merengtem hát a fent idézett névtelen levélen, és az jutott eszembe, ha már ezzel a pökhendi alakkal nem tudok eszmét cserélni, nemzeti konzultálok egyet a zemberekkel. És megjárattam az előző posztban olvasható kis kvázi szociolingvisztikai kérdőívet a szerkesztőségi levelezőlistán, a Tumblr-en, Facebook-on, meg itt a blogban.

Azt kértem az emberektől, minősítsék egy általam alkotott hatfokozatú „értékskálán” a vége lehet a magánnyugdíjpénztáraknak, illetve a végük lehet a magánnyugdíjpénztáraknak mondatokat.

Mielőtt bárki beleverné az orromat, sietek leszögezni, hogy az ilyen kérdezősködés tudományos szempontból nem egyéb puszta játéknál. Sándor Klára teljes joggal jegyezte meg a Facebookon, hogy ahhoz, hogy „ilyesmiből bármi kijöjjön” „azért ahhoz előbb a megfigyelői paradoxont kellett volna legalább kicsit megpróbálni semlegesíteni”, és hát „maga az értékskála se az a klasszikus”.

Értékskálánk nem ideálisan semleges voltát mindenki megítélheti, tény, hogy megfogalmazásakor inkább a játékszenvedély hajtott, nem az objektivitás magasztos ideája.

A szociolingvisztikai vagy megfigyelői paradoxon annak a fizikából jól ismert tételnek a nyelvészeti vizsgálatokra vonatkozó változata, hogy a mérőműszer hat a vizsgált objektumra, tehát maga is befolyásolja a mérési eredményt. Ez a szociolingvisztikában azt jelenti, hogy a megfigyelt beszélő megváltoztatja nyelvhasználatát vagy nyelvi ítéleteit, ha tudatában van annak, hogy megfigyelik. Feltételezhető tehát, hogy válaszadóim egy része meg akart felelni az általa feltételezett elvárásaimnak, vagy éppen ellenkezőleg, ellent akart mondani nekik.

Végül is 143 értékelhető számpár gyűlt össze, vagyis ennyien tiszteltek meg azzal, hogy beszálltak kisded játékomba. Csak egy részükről tudhatom, hogy kik ők. Vagyis még azt a disznóságot se tudom elkövetni, hogy visszafele, a mintából definiálom az alapsokaságot.

Az nyilvánvaló, hogy mintánk semmiképp sem nevezhető reprezentatívnak. Illetve egyetlen szempontból – és ez a „felmérésünket” elindító olvasói levelet tekintve még jó is – mégis. A válaszolók legalább ötöde újságíró, vagyis olyan ember, aki hivatásszerűen foglalkozik szöveggyártással, tehát az átlagos magyarnál tudatosabb nyelvhasználó. A többiek nagy részéről – Korrektorblog-olvasók lévén – is feltételezhető, hogy az átlagosnál jobban érdeklődnek a nyelv iránt, valószínűleg nyelvhasználatuk is tudatosabb. Sőt – horribile dictu – biztosan akad a mintában néhány nyelvész is.

A legtisztább – persze – az lenne, ha sok beszélő sok, spontán megnyilvánulásában megfigyelnénk a hasonló struktúrájú mondatokat, és megszámolnánk, hogy hasonló konstrukciókban hányszor egyeztetnek, és hányszor nem. Ez adna jó adatot arra, hogy milyen a magyarul beszélők fejében ez ilyen mondatok nyelvtana. De nem tudnánk meg – és éppen erre voltam kíváncsi –, hogy mi a véleményük az adott mondatról. Hogy mennyire értenek egyet a népek dühödt levélírónkkal. Jelen esetben tehát arról mondhatunk majd valamit, hogy mennyire értenek egyet dühödt levélírónkkal az átlagosnál valószínűleg tudatosabb nyelvhasználatú népek.

Emlékeztetőül: a kérdés az volt, „kinek hogyan smakkol” ez a két mondat:

1. Vége lehet a magánnyugdíjpénztáraknak.
2. Végük lehet a magánnyugdíjpénztáraknak.

A minősítéshez hat ítéletből kellett egyet-egyet a mondatokhoz rendelni. Íme, az eredmény:

Ránézésre megállapíthatjuk: 143 válaszolónk 69,2%-ának, 99 embernek teljesen természetes vagy legalábbis jó a névtelen levélírónk által kárhoztatott – nem egyeztető – változat, és csak 27-en (18,9%) bizonytalanok a megítélésben, illetve 17-en (11,9%) tartják rossznak, hibásnak. A levélírónk és a nyelvápoló hagyomány szerint helyes – egyeztető – változatot kicsit kevesebben, 88-an (61,5%) mondták számukra természetesnek vagy jónak, viszont meglepően sokan, 47-en (32,9%) furcsállják, 8 emberünknek (5,6%) egyenesen rossz.

Nézzük, hányszor fordultak elő a két mondatról alkotott lehetséges ítéletpárok:

Azok közül, akiknek a nem egyeztető változat természetes vagy jó (mint láttuk, ez 99 ember), csak egy mondta, hogy az egyeztető változat egyértelműen hibás, és hat, hogy rossz (összesen 7%; 1-2. sor). Az az egyetlen válaszoló, aki a vége megoldást maximálisan jónak, a végük-et viszont teljesen hibásnak érzi, meg is magyarázta ítéletét. Szerinte az egyeztető változat olyan, mint a „végük lett a Szomszédoknak” (mármint a tévésorozatnak), vagyis szerinte itt értelmileg muszáj egyeztetni (vö. az Egyesült Államok megtámadta – és nem megtámadták – Irakot), a formai egyeztetésről szó sem lehet. Arra, hogy itt szóba jön az értelmi egyeztetés, vagyis hogy címmondatunkban a magánnyugdíjpénztárak valamiféle kollektívum is lehet, még visszatérünk.

Akik viszont a nyelvápoldai, egyeztető változatot tartják természetesnek vagy jónak, 88-ból 16-an (1-2. oszlop, 5-6. sor) a nem egyeztető változatot minden lacafacázás nélkül hibásnak ítélik (18%). Nagy valószínűséggel ők a mi kis mintánkban a nyelvoltalmilag fertőzöttek.

A vége változatot jónak ítélő 99-ből 43 ember (1-2. sor, 3-4. oszlop; 43%) bizonytalan a végük megítélésében, az egyeztetett alakot preferáló 88 főnek viszont csak a negyede, 23 fő (1-2. oszlop, 3-4. sor; 26%) bizonytalankodik, ha az egyeztetetlen alakot kell megítélnie.

Kedvenceim a 143 válaszolónak az a harmada, akik a táblázat bal felső sarkában levő számokat összehozták. Ők 49-en (1-2. oszlop, 1-2. sor; 34,3%) mondták azt, hogy nekik mind a két változat természetes vagy legalább jó. Leginkább köztük lehetnek azok, akik ismerik a nyelvoltalmi intelmeket – odafigyeltek a tanító nénire –, de kontroll alatt tartják őket, és figyelnek a nyelvérzékükre is. „Elárulom, hogy azt éreztem természetesebbnek, amit kikorrigáltam volna, ha épp a korrektorszemüvegem van rajtam. Magam is meglepődtem” – kommentálta 1,1-es ítéletét a helyesírásguru. Szívemből szólt: ha látom, én is kijavítom – a szakma kötelez –, de nem érzem „hibásnak”.

Ebben a csoportban fűztek a legtöbben – kérésem ellenére, de jól tették – kommentárt a számok mellé. Többen írták azt, hogy nekik mind a két változat jó, de nem egészen ugyanazt jelenti. Szerintük a végük lehet a magánnyugdíjpénztáraknak azt jelenti, hogy egyenként, minden pénztárnak annyi, a vége lehet a magánnyugdíjpénztáraknak viszont azt, hogy befellegzett a magán-nyugdíjpénztári rendszernek, azaz ebben a változatban gyűjtőfogalmat és fogalmi egyeztetést éreznek. Készséggel elhiszem, hogy nekik ez létező különbség, én nem érzem így, és azt sem hiszem, hogy a magyarul beszélők többsége érzékelne ilyen különbséget. Nekem ebben a mondatban a kongruencia ingadozása simán belefér a T3. birtokos birtokán fityegő személyrag csapodárságába.

Fölmerült még egy megfontolandó szempont. Leonard Zelig írta: „Amúgy meg a posztoló nagy sunyi, mert ez tipikus hiba, azonban éppen a »vége«, »fele« és a hasonlók esetében már mindenki hajlamos az egyes számra, még én is, pedig nekem idegbajom van az »embereknek nincsen pénze« típusú mondatoktól…” Vagy fraki tömören: „Az egyeztetés megöli az idiomatizáltságot.” Neki értékes az idiomatizmus, a vége változatot természetesnek (1.), a végük-et nem az igazinak (4.) értékelte.

Pont fordítva, mint Mr Thompson (4,1), aki érzékeli ugyan a vége sajátos (idiomatikus?) voltát – „és igen, a posztoló nagy lókötő, mert annyi, de annyi jó példát választhatott volna a nyilvánvalóan hibás egyeztetésekről, amelyek mára teleszemetelik a mindennapi beszédet, és mégis ezt választotta, ahol a »vége« szinte önálló életet él, és mintha külön szabályok és szokások szerint kívánná az egyeztetést is már” –, de nem enged neki, és keményen egyeztet. Tökös legény.

Lehetne még filózni azon a négy emberen, aki mind a két mondat megítélésében bizonytalan, vagy azon az egyetlen árva lelken, akinek mindkettő „szar” (gyanítom, a mondatok tartalmával, és nem annyira a szerkezetükkel elégedetlen). És a többi.

Végül: Ha egzakt tudományos cáfolhatatlansággal nem bizonyítottuk is be, mindenesetre demonstráltuk, hogy morcos levelezőnk jobban tud magyarul, mint a magyarok.