Aszongya literás egóteregetésében (netnapló) Pál Dániel Levente, az ifjú költő, műfordító, szerkesztő, színész, rendező, performer:

Múlt hétfőn olvastam egy elég jó retorikai elképzelésekkel, de közepes szellemességgel megírt cikket. A szerző állítólag Zsadon Béla. Ki az a Zsadon Béla? Az index.hu olvasószerkesztője, feltehetőleg a leginkább ex-bétékásabb a szerkesztőségükben, nyelvészeti kérdésekben nyilván arrafelé maximálisan kompetens.

Jót kuncogtam: nem nyert. Marhára nem bétéká. Műegyetem. Itt aztán tovább kellett volna kattintani, mert az „állítólag XY”-ok és a kurzivált arrafelék után ritkán jönnek tartalmas szövegek, de hát én is exhibicionista vagyok, nem csak PDL, és én is nagyon szeretek tudálékoskodni.

PDL mindenekelőtt magyarázatot fűz a cikkemet indító Balázs Géza-idézethez („De mivel a nyelvnek, a helyesírásnak szigorú logikája van, azt tapasztalom, hogy ahol hozzálátunk az egyszerűsítéshez, és mondjuk egy kötőjelet kiveszünk valahonnan, borul az egész rendszer.”), ez az eleje-vége (az egészért fentebb a link):

A grammatikának, ami leír, rendszerbe illeszt és magyaráz, valóban szigorú logikája van, mert valójában egy rendszer rengeteg építőelemmel. [...] A laikust (ahogy, ha jól sejtem, a szerző is csak alkalmazott nyelvhasználó) ez megrökönyödéssel vegyes felháborodással töltheti el.

Én egy kurta, meglehetősen ad hominem pimaszkodással böktem rá, hogy BG egy rendszerbe söpri a nyelvet és a helyesírást (ami olyan, mintha a falrendszer szilárdságának paraméterei közé fölvennénk a falfesték színét). Ezt PDL nem érzékeli, és elmagyarázza, hogy

Nagyon kevés tudós jut el a rendszerelméleti dolgozatig.

Aztán ledöf:

Ez egy kókler-érv volt.

Hát, nem tudom, hogy a kétezres években mit lehet fölszedni magyar-portugál szakon, de a műegyetemen a hetvenes években a termodinamikától a vállalatmenedzsmentig elég sok kurzuson verődött bele az ember fejébe ez-az a működő rendszerek és komponenseik viszonyáról. Így aztán szerintem elég könnyen átlátható (azt azért a világért se írnám, hogy „még a nagyon hülyéknek is azonnal látszik”), hogy BG kijelentése csak két tétel együttes fönnállása esetén lehetne igaz. Az egyik, hogy nyelv és (helyes)írás egyetlen rendszert képeznek, a másik, hogy ez a rendszer zárt. Mármost a második triviálisan nem lehet igaz, nyelv is, írás is valódi, létező rendszer, csak nyílt lehet (a zárt rendszer ui. absztrakció). Az első is minimum erősen vitatható. A helyesírás függhet a nyelvtől (a grammatikától), ha úgy definiálják, de mit érdekli a nyelvet, hogy produktumait hogyan transzformálják ábrává? Attól függ egy hangsor összetett szó volta, hogy van-e az azt reprezentáló betűsorban szóköz, kötőjel, vitézkötés, vagy nincs?

Persze PDL – akinek az egyik anyja a nyelv (nyelvédes anyácska, pipilni kell) – is keveri a grammatikát meg a helyesírást, vagy legalábbis nemigen akarja észrevenni, hogy az a cikk a helyesírásról szól, és csak arról. Nem a grammatikáról. Pláne nem a nyelvről.

A szerző ezek után megpróbálkozik egyszerű és használható definíciók alkotásával, mintegy segítő kezet nyújtva az elrugaszkodott bonyolultságú mondatokban gondolkozó nyelvészeknek és akadémikusoknak.

Próbálkozott a fene. Leírtam egy ránézésre is abszurd definícióparódiát a szó és az összetett szó fogalmára. Arra utalva, hogy ha már grammatikai fogalmakat használ a helyesírási szabályzat, jelezni kéne, hogy ezek önkényesek, és csak a szabályzatban érvényesek. Például: vannak összetett szavak, amelyeket a szabályzat különírni rendel, és vannak olyan egybeírni rendelt izék, amelyek valójában nem összetett szavak, vagy kétséges, hogy azok-e. Vagyis a helyesírás valójában egybeírt szavakat ismer, nem összetetteket. Ezt tisztességes volna tudatosítani, gondolom én. Ebből a költőnek annyi jön le, hogy valami inkompetens hólyag cseszeget.

Kitűnő példa erre a „Magyarország-Belgium barátságos mérkőzés”, melyből még a nagyon hülyéknek is azonnal látszik, hogy a „Magyarország-Belgium” bizony összetett szó. Ha már provokál, és ha már nagyon magas lóról provokál, jól kellene, de legalább beleköthetetlenül.

PDL, ha már „szakmai alapon” lekezel meg laikusoz (mellesleg joggal laikusoz, de ez mellékes), elmerenghetne azon, hogy nemcsak a „Magyarország-Belgium” összetett szó, hanem a „Magyarország-Belgium barátságos mérkőzés” is az (bár lehet, hogy ezt csak a nem annyira nagyon hülyék látják). És a hatályos helyesírási szabályzat szerint úgy kellene írni, hogy Magyarország–Belgium-barátságosmérkőzés, ha a helyesírás a tulajdonnév + különírt szószerkezet esetben nem adná föl a grammatikai viszony jelzését, és nem öntene még egy bilivel a kivételek tengerébe. De a Frankfurt–Arsenal-UEFA-kupa-elődöntő-mérkőzés-nél nem adja föl. Hát nem gyönyörű?

És az egész hókuszpókusz onnan indul, hogy tulajdonnév előtagokkal nem érvényes a harmadik mozgó. De hát, ha hihetünk Balázs Gézának, a Czuczor–Fogarasi-szótárból nem lehet kivenni a második kötőjelet, mert „borul az egész rendszer”. Az meg teljesen érdektelen, hogy néhány hozzám hasonló vaskalapos szerkesztőt leszámítva nincs élő ember, aki két kötőjellel (pláne: nagykötőjel-kiskötőjellel) írná a Fradi–MTK-meccset.

PDL leszögezi:

A legnagyobb baj ezzel a cikkel az, hogy sehová nem vezet.

Ez igaz. Bele is írtam a cikkbe: „Úgysincs semmi értelme.” Na de a lírai slusszpoén:

Sok marás közt pedig elvész a gyermek: a minél tökéletesebbre csiszolt, minél érthetőbben megfogalmazott és minél jobban használható nagyszótár, ennek a (sok mindenféle jelző) nyelvnek valahol mégiscsak a közös alapja.

Ha felnégyelnek, se értem, mi köze van a helyesírási szabályzatnak a nagyszótárhoz. Ami a nyelv „közös alapja”. Miként is?