A minap a Google elém lökte – egész mást kerestem pedig – Deme professzor felszólamlását A pincei bogár-afférban. Beleolvastam megint.

Az elítéltek doyenjeként [...] megpróbálom [...] összefoglalni a magam-magunk szemléleti alapállását.
[...]
Ideje volna a Magyar Tudományos Akadémiának magas szinten és széles körben megvizsgálnia-megvitatnia: mi a tudomány és benne a tudós társadalmi feladata. A társadalmi tudományoké az-e csupán, hogy – ráadásul Európát átugorva – a kritikátlan másolás szintjén és módján kövessék a gépesített és gépiesített komputertechnikából kinőtt szemléletet és módszereket, amelyek – például – megkérdőjelezik a történetileg kialakult igényes normaréteg érvényét, s helyette a nagy átlagban keresnek egyszerű statisztikai módszerekkel kialakítható másikat; s a tudósnak az-e a feladata csupán, hogy szorgos követő mivoltáról tanúságot tegyen, és sikerrel adja el magát „odaát”; – vagy netalán az is, hogy hozzájáruljon annak a társadalomnak a megismeréséhez, önmagával való megismertetésével, fejlődésének segítéséhez, amelyben él és amelyből él, amelynek élnie kellene. Merthogy a megismerés eredményeinek visszaalkalmazására törekvés mint tudományos (mások szerint: tudománytalan) magatartásforma, egyre hivatalosabb formában (is) érvényesülő hátrányokkal jár, mind támogatásban, mind előmenetelben.

[...] S itt érünk el a nyelvtudomány, és a belőle ki nem tagadható nyelvművelés kérdéséig. A magyar nyelvvel való foglalkozás Magyarországon – mint az anyanyelvvel való foglalkozás bárhol - nem pusztán egyik (még csak ki sem emelt) részlete a nyelvtudomány egészének, nem egy a nyelvtudományi diszciplínák közül (még kevésbé – mint a KGST-nómenklatúra annak idején besorolta – meg sem nevezett részterülete az uralisztikának), hanem önálló stúdium. Nevezzük-nevezik olykor „alkalmazott nyelvészetnek”, alája rendelve az „igazán tudományos” tevékenykedésnek.

Pedig kutatómunka ez a javából! Csak épp nem áll meg az anyag és szerkezet vizsgálatának határán, hanem továbbmegy a működés területére is; nemcsak azt nézve: milyen az adott nyelv, hanem azt is, hogy hogyan tölti be szerepét, feladatát.

Nyelv, tudomány, nyelvtudomány
Élet és Irodalom, 2005.06.17

Erről eszembe jutott egy sárga könyv, és lekotortam a könyvespolcról. Szerintem egyenesen isteni.

Akik a mai nyelvtudomány „meghasonlását” emlegetik, e stúdiumot magát is kétfelé osztják: „hagyományos” és „modern” nyelvészetre. Az elsőnek náluk gyakran a „maradi”, a másodiknak a „haladó” a szinonimája. Ezt a megkülönböztetést azonban korrigálnunk kell, a hozzá kapcsolt azonosításokat meg elutasítanunk. Hagyomány és modernség ugyanis nem alternatívája egymásnak, hanem feltétele: nem igazi hagyomány az, ami folytatásra alkalmatlan, s nem igazi modernség, ami nem az addigiakból nő ki. Ami pedig a haladást és a maradiságot illeti, annak a világnézeti alap a szilárd próbaköve: szemléletben a materializmus, módszerben a dialektika követése vagy tagadása, magatartásban pedig a cselekvő visszahatás vállalása vagy elutasítása.

A materializmust — ezt a sok jó- és rosszindulatú vulgarizálás ellenére is megtanultuk végre — nem a tudatnak és a tudat jelentőségének tagadása jellemzi; mindössze az, hogy lét és tudat viszonyában a létet tekinti elsődlegesnek, alapvetőnek, a tudatot pedig a lét termékének, amely így nem mindent eldöntőén hat a létre, csak visszahat rá. S ma már a dialektikáról is tudjuk: eredendően nem vizsgálati módszer, nem az agy terméke, melyet a valóságra vetítünk, hanem megfordítva: a valóság mozgásának (működésének és fejlődésének) jellemzője elsődlegesen, amelyet a (bonyolult termékeként létrejött) tudat csak tükröz, s befolyásolni is csak törvényszerűségeit felismerve, tudomásul véve és alkalmazva képes.

Mindez azért érdemel itt szót, mert a továbbiakban „hagyományos” és „modern” vonások egyaránt jelentkeznek a műben. Nem véletlenül: eleink sem voltak mindenben bolondok, s kortársi gárdánk sem csalatkozhatatlan. Ám ami a „maradiságot” és a „haladást” illeti, ott már nagyobb a belső egység a könyvben: a szerző — legalábbis szándéka szerint — egyértelműen a világnézetileg haladók oldalán áll; azokén, akik a valóság minden jelenségét — így beszédet és nyelvet is — a maga természete (nem pedig a maguk természete) szerint igyekeznek szemlélni, szemléltetni és alakulásában befolyásolni.

Úgy látjuk: a beszédnek mint társadalmi kapocsnak és a nyelvnek mint a beszéd eszközének nem az az alapkérdése, a leglényegét feltáró jellemzője, hogy milyen, hanem az, hogy — mint társadalmi tudati termék — mit szolgál, milyen feladat betöltésére jött létre, és miért van működésben. S erről a szemléletről úgy tartjuk: világnézetileg materialista, minthogy a dolog belső természetéből indul ki; a tárgyra szűkítve pedig funkcionális, minthogy beszéd és nyelv társadalmi szerepét tekinti kiindulópontjának. A szemlélethez tartozó vizsgálódási módszer pedig dialektikus, minthogy szándéka szerint tárgyának objektív működés- és mozgástörvényeit igyekszik feltárni, a valóság belső szerkezetének-természetének tükrözésére törekszik.

A szemlélet azonban nem volna következetesen materialista, s a módszer sem következetesen dialektikus, ha a „mirevalóság” elsődlegességének leszögezésével eltakarni próbálná azt, hogy — és: ahogy — a funkció betöltésére létrejött „milyenség” visszahat az indító tényezőre magára, tehát egyoldalú függőségből kölcsönös függőségbe kerül vele. Ám a szemléletnek materialista és a módszernek dialektikus voltán csorba esnék akkor is, ha mindezektől megtévesztve úgy látnánk — ahogy pedig tudományszakunkban legtöbben vélik ma —, hogy a fejlődés során a két tényező között a viszony megfordult, s ma már nem a funkció kérdése az elsődleges, hanem az azt betöltő formáé.

[…]

[A]mit Marx a filozófiáról mond, az érvényes a szaktudományokra is: hogy feladatuk a valóságnak nemcsak feltárása-tanulmányozása, hanem alakítása-megváltoztatása is. Ám ezt a nyelvtudomány csak akkor érheti el, ha már vizsgálódása közben e végső célon tartja egyik szemét. S akkor nem tekintheti a nyelvet valami önelvű és önmagáért való rendszernek, csak eszköznek, amely a beszéd szolgálatában áll. És nem tarthatja a beszédet sem másnak, mint funkcionális társadalmi tevékenységnek, amely a kommunikáció lebonyolítására való. Mindkettőben azt kell látnia tehát, ami leglényegük: t á r s a d a l m i kötöttségüket és társadalmi szerepüket, feladatukat. S ha vizsgálódásai során — helyesen — felismeri azt, hogy a mondat nem a nyelv egysége már, hanem a beszédé, s hogy a beszéd nem eszközkészlet már, hanem kívülről vezérelt eszközhasználat, akkor ebből le kell vonnia a szükséges következtetéseket. Nem azt persze, amit más iskolák: hogy a beszéd — és alapegysége, a mondat — kívül esik a nyelvtudomány tárgyán. Ellenkezőleg: azt, hogy a nyelvtudomány nem a nyelv tudománya pusztán, hanem az e g é s z  n y e l v h a s z n  á l a t é: nyelvé és beszédé egyaránt.

S ez még mindig csak az első lépés, ami megrekedhet a tények rögzítésének vagy legföljebb magyarázatának szintjén. Csak akkor visz tovább, ha ez a tematikus kiszélesítés funkcionális szemlélettel társul, és praktikus, cselekvő magatartást indít. Ez nem valamiféle külön, „alkalmazási” szint feladata, hanem magáé a nyelvtudományé. Hiszen n o r m a t í v, azaz szabályozó szándékkal aligha szólhat bele bárki is több joggal a jelen kavargásába, mint a nyelv tudományos vizsgálója. Az tudja igazán mérlegelni, megfontolni jelen helyzetét és jövőbeli dolgait, az tudja mederben tartani és irányítani a fejlődést, aki legjobban érti mai állapotát, legjobban ismeri eddigi útját. A mai állapot helyes felmérése dialektikus vizsgálat; a helyes nyelvtörténeti kép dialektikus visszatekintés. S ez megalapozza azt, hogy d i a l e k t i k u s  e l ő r e l á t á s is lehessen a nyelvtudományban.

[…]

Mai magyar nyelvtudományunk alkotó kapcsolatban és termékeny k ö l c s ö n h a t á s b a n áll a gyakorlattal: az eleven nyelvhasználattal, a beszélő tömegekkel. A nyelvi kultúrát közvetlenül is szolgálja a helyesírás szabályozásával, a nyelvművelő tevékenység révén, a gyakorlati stilisztikának egyre jobb kidolgozásával. Természetesen nem minden részmunkának van vagy lehet közvetlen gyakorlati vonatkozása vagy épp közvetlen irányító hatása. De a magyar nyelvészet mint egész egyre inkább afelé fordul, amiből és amiért minden tudomány van: a társadalom élete, mindennapi tevékenysége felé. Számára az élet, a gyakorlat, a megismerésnek nem pusztán tárgya, hanem célja is; a társadalom fejlődését, erősödését csak így tudja hatékonyan szolgálni.

 

Deme László: A beszéd és a nyelv, 3. kiad. Tankönyvkiadó, 1984.

Deme könyvének első kiadása 1976-ban jelent meg (ára 15,50 Ft). Ezt csak azért említem meg, mert 1977-ben meg megjelent egy kis kötet a Gyorsuló idő sorozatban, az Antal Lászlóé: Egy új magyar nyelvtan felé. De arról majd máskor.