pedig alig kezdtünk hozzá.

„A dandy álarcosbálja bármi lehet a Hálón, felbukanhat egy játékban, MUD-on, MOO-n, de bármelyik newgroupban, IRC-csatornán vagy egy sikkes elektronikus kávéházban. Az egész tér megtelhet datadandykkel, de még valószínűbb, hogy egyszerűen ők tervezték az egészet. Nem tudhatni, vajon a dekadens 80-as évek posztmodernitásának maradványa, vagy a háló aranykorának terméketlen felforgatója. Mindenesetre elképzelhetetlen a médián kívül. A technomaszk megtervezésének fontos eleme a végsőkig feszítet negativitás. A jólirányzott pozitivizmus, a könyörtelen hatékonyság és a mindent eluraló pragmatizmus korában létfeltétele a meghatározhatatlanság. Mikor a gondolkodás kaotikussága és a komplexitás áttekinthetetlensége elérte az optimumot, az image-töredékek, a hősidők elfelejtett szónoklatainak és a harmadkézből való high-tech szürke ködéből kiemelkedik a datadandy alakja.”
(A Datadandy – 1995.)

„Mindazonáltal a szövegmániákusoknak az Internet, úgy is, mint kultúra, első számú disszertációs takarmány. A World Wide Web megoldást kínál a jelenkori elegancia arcvonalában való létezésért folyó küzdelem okozta problémákra, és így nagy hatást gyakorolt az olyan a fickók hordáira, akik élnek-halnak a lehetőségért, hogy igazán kielégítő Minőségi Tapasztalatban részesítsenek azzal, hogy üzenetet hagynak neked válaszoló masináikon. A Süketek Szabad Beszéde a hegemónia lövészárkának rothadó bőségszarujához és beltenyésztett monomániákhoz vezet.

Emlékszem, egyszer feliratkoztam egy engem különösen érdeklő témájú levelezőlistára, és meghökkentő volt, ahogy a többnyire amerikai liberális egyetemiekből álló közönség vállveregető szószátyársága tökéletesen belém fojtotta a szót. És itt szándékosan használom a közönség szót, mert ezek az emberek nem a lista meghirdetett témája miatt gyűltek össze, és azért sem, hogy tudásukat kifejtsék vagy fejlesszék, hanem azért, hogy egy már megértett, közös mitológia elismerésében osztozzanak. Előre látható volt, hogy e bétablokkolt agora kontemplációjának tárgya olyan valami, ami hullaszürkén kiált gyarmatosításért, hiszen a puszta rezisztens kihíváson kívül mással nem szolgál a rokon lelkek diskurzusának.”
(Matthew Fuller: Okádék – 1997.)

„Ahogyan egy szabályozatlan, bohém szomszédság alapján sem ítélhetjük meg a várost, nem hihetjük azt sem, hogy kicsiny szabad telkecskéink reprezentálják a digitális birodalmat. És jövőnket sem bízhatjuk olyan csábító üres ígéreteire, akinek szívében nem lakozik szeretet.”
(CAE: Utópista ígéretek – hálózati tények – 1997.)