Egy kommentár, már-már állatorvosi ló (hogy rakjunk a közhelyrakásra még egy lapáttal):

Valoban vannak kivetelek a korabban leirt szabalyhoz kepest, kulonosen a a massalhangzora vegzodo helysegnevek eseteben. Szabalyok megis kellenek, hogy legalabb nagy vonalakban eligazitast adjanak a nyelv helyes hasznalataban. A nyelv elo dolog, folyamatosan valtozik, igy a szabalyoknak is folyamatosan kovetniuk kell a valtozasokat. Ugy tudom Magyarorszagon a Magyar Tudomanyos Akademia ad ki idorol-idore magyar helyesirasi szotarakat, melyekben a szabalymodositasok megfeleloen tukrozik az irott es beszelt nyelv valtozasait.

Azért szép, mert a legalapvetőbb mítoszok siseregnek benne, ráadásul jó alaposan összekeveredve. Minek a szabályairól beszél a kommentátor? A nyelvéről? A beszédéről? (A kettő, ugye, nem ugyanaz, tudjuk – véljük – legalább Saussure óta; de ez most mindegy.) A helyesíráséról? És ki csinálja a szabályokat? Az akadémia? A nyelvészek?

Ami a nyelvet (beszédet) illeti: szabályok nem kellenek. A szabályok vannak. De nem ám a grammatikakönyvekben, hanem a beszélők fejében. Az a valami, ami a nyelvtankönyvekben van, a beszélők fejében levő valaminek (egyesek szerint rendszer, mások szerint valami izé) az ilyen-olyan gyatraságú modellje. A nyelvész ui. nem csinálja a szabályt, hanem – mint minden tudós – csak megpróbálja feltalálni, megfejteni, megsaccolni, kiókumlálni és leírni.

Aztán kommentátorunk a klasszikus minta szerint belekeveri a nyelvtanba a helyesírást, pedig semmi közük egymáshoz. Írhatnánk ékírással vagy kandzsikkal is, egész más helyesírási szabályzatunk lenne, de a nyelvtan nem lenne más. A helyesírás csak egy kvázikodifikált szokásrendszer, kulturális norma, szép és nyűgteli hagyományok ormótlan kupaca.

Ráadásul a másik közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem változik folyton. A magyar helyesírás szabályainak utolsó kiadása, a 11., huszonhárom éve, 1984-ben jelent meg, és azóta nem változott semmit. Semmit. Éppen nem az a baja, hogy túl változékony, hanem hogy kissé túlérett. A helyesírási szótárak meg csak annyiban változnak, hogy újabb és újabb kiadásaikban megpróbálják az időközben felbukkant új jelenségeken értelmezni, rájuk húzni a régi szabályokat.

Amikor a kommentátorunkhoz hasonlóak a „nyelv” – másokon számon kérhető – „szabályairól” beszélnek, valójában különböző társadalmi csoportokban érvényes illemszabályokat emlegetnek, csak nem tudják. Pedig hasznos lenne, ha észbe vennék.
Na, mindegy, lehet továbbragozni...