Öngyilkos kísérletet követtem el a legutóbbi kétnapos összetartáson. Gondoltam, mégiscsak hét magas beosztású, vérprofi szerkesztő ül a társaságban, tartok egy kis vetített képes sajtónyelvi eszmefuttatást, hátha érdekli őket.
A powerpointos majomkodás első vetítményén kövér betűkkel egy kérdés feszített:
Miért pocsék a sajtó nyelve?
(Egy virtigli nyelvész persze, mormogtam lábjegyzetet a bajszom alá, talán tiltakozna a nyelv szó ellen ebben az összefüggésben, de nekünk ez most nem érdekes.)
Talán azért rossz leírt szövegeink minősége (és ettől kommunikációs hatékonysága), mert munkatársaink képzetlenek, tájékozatlanok, műveletlenek, tehetségtelenek; gondatlanok, trehányak, lusták, hülyék, marhák.
Vagy (és) mert rosszak a beléjük vert „sajtónyelvi” „szabályok”. Vagy legalább azok egy része. Vagy mert félreértik őket. Vagy mert univerzális ökölszabályokká egyszerűsítünk tendenciákat leíró összefüggéseket.
Vegyük például a címeket!
(Megszorítás: a továbbiakban csak a hírműfajok informatív, mondat szerkezetű címeiről lesz szó.)
A sajtóban vannak széltében kultivált címtípusok, amikről sehogy se fér a fejembe, miért ragaszkodnak hozzájuk az újságírók meg a szerkesztők. Például: „Öt gyárat zárat be az Intel” – áll egy olyan cikk fölött, ami nem arról szól, hogy rosszul tudtuk eddig, hogy az Intel bezárja négy gyárát. „Kilencéves kislányt erőszakoltak meg osztálytársai Szegeden” – nem nyolcévest, nem kisfiút… Vagy: „Kemény évre számít Demszky” – nekem valahogy nem jó az a Demszky ott a mondat végén, mégis folyton ott bukkan föl. Vagy: „Kitörtek hétszázan egy olasz menekülttáborból” – recseg, ropog, nyöszörög.
A címadásnak eddig két „szabályát” hallottam a szerkesztőségben. Ökölszabályok, naná, és olyanok is. Az egyik K. kolléga nagy kedvence (K.-szabály), és így szól:
Most Important First, ha beledöglünk is!
A MIF azt jelenti, hogy a címnek azzal a szóval kell kezdődnie, amelyik a legérdekesebb vagy legfontosabb információt tartalmazza, mert azzal ragadhatjuk meg az olvasó érdeklődését.
A másikat legvelősebben T. kolléga fogalmazta meg (T.-szabály):
„Belém verték, hogy mindig az állítmány van elöl.”
A két szabály (természetesen) ellentmond egymásnak. Mi van, ha az alany az érdekes? Vagy a tárgy.
Vegyük észre, hogy a K.-szabályban az az előfeltevés lapul, hogy az emberek lineárisan olvasnak. Ez azonban nagy valószínűséggel nem igaz. Arra, hogy a szavakon belül nem betűről betűre olvasunk, legyen elég az a széltében-hosszában terjesztett szöveg, amit gOf idézett itt a Korrektorblogon:
A szvkaaon bleül mgendiy, hgoy mkénit rdeeőzndenk el a btűek, az a fntoos, hgoy az eslő és az uolstó a hlyéen lygeen. Ha a tböbrie a lgnoeygabb özeássivssazsg a jleezmlő, a sövzeg aokkr is ovasalthó. A jnleeésg mgáayzrataa az, hgoy az erbemi agy nem btüeket, hneam tleejs sazakvat ovals. Úhygoyg tnseseek mkneit bkéén hyagni a heyselsáríi fzasásokgkal!
Az is nagyon valószínű, hogy a szavakat se egyenként, sorban olvassuk. Az ember egyszerre több szót észlel, ezért tudja például a környezetük alapján reflexszerűen értelmezni a homonimákat. Különben folyton megakadnánk az olyan szavaknál, hogy fog, ír, ér, légy, bután, közellátás.
Az Index címlapján egy címsor legfeljebb negyven karakter, négy-öt-hat szó. Ebben a „terjedelemben” valószínűleg egyáltalán nem számít a szavak sorrendje. Hát érdemes a MIF-ért kerékbe törni a szórendet? Szerintem nem. (Az persze valószínűleg igaz, hogy egy kétsoros címben jobb a lényeges információt közlő, illetve a figyelmet legjobban felkeltő szavakat lehetőség szerint az első címsorba szerkeszteni.)
A T.-szabályon nehezebb fogást találni. Állítmány, előre! – verték bele T. kollégába. Aha, állítmány. Akkor tehát a „címjóságnak” valami köze kell legyen a mondathoz. Hát, bogarásszuk meg a mondattant.
Ha szintaxis, akkor persze É. Kiss Katalin, elsősorban az Új Magyar Nyelvtan (ÚMNy.) (A Strukturális Magyar Nyelvtan Mondattan kötete sajnos nemcsak finoman szólva nehéz olvasmány, de gyakorlatilag beszerezhetetlen is), meg É. Kiss és mások online előkotorható cikkei, és természetesen Kálmánék Magyar Leíró Nyelvtan-a (MLNy.), ennek eddig elkészült Mondattan kötete fönt van a weben.
Kezdjük azzal, hogy az információközlés alapesete az egyszerű, semleges (lapos prozódiájú), kijelentő mondat. Egyszerű, semleges, kijelentő. Az ilyen:
A 'találkozó után 'Gyurcsány miniszterelnök 'átadott egy 'zacskó pralinét a 'Fidesz elnökének.
A magyar mondatban az ige a góré. „A predikátum magva az igei kifejezés.” (A magyar mondatban, megkockáztatom, talán még akkor is az ige a góré, ha nincs benne ige.)
Durva közelítéssel: a mondatot első körben egy igei csoport, valamint az ige vonzatai és a szabad bővítmények alkotják (állítmány, alany, tárgy, határozók).
Példamondatunkban azt az igét találjuk, hogy átadott. Ennek az igének a górésága úgy működik, hogy „magával vonz” egy főnevet, pontosabban egy főnevet érő szócsoportot (itt kicsúszott a számon a főnévi csoport (horribile dictu NP) kifejezés, ettől hét magas beosztású, vérprofi szerkesztő meredt rám riadtan), aminek az a jellegzetessége, hogy nincs a végén esetrag, vagyis alanyesetben van – Gyurcsány miniszterelnök. Meg vonz még egy szócsoportot, ami viszont -t ragra végződik (tárgyesetben van) – egy zacskó pralinét –, sőt egy harmadikat is, -nak vagy -nek raggal (részes eset) – a Fidesz elnökének. Van tehát egy „régi értelemben vett” állítmányunk (átadott), és három, általa meghatározott mondatrészünk (alany, tárgy, részeshatározó), meg van egy „szabad” időhatározónk (a találkozó után).
Az igevivő
Átad valaki valamit valakinek, ez az igénk vonzatkerete. Pontosabban nem az igénké egymagában, mert az igénk valójában az adott. A magyar mondatokban ahhoz képest, hogy a mondat feje a ragozott ige, ez az ige többnyire hangsúlytalan. Gyakran van ugyanis a mondatban egy ún. bekebelezett összetevő (inkorporált konstituens). Ezt a „preverbális” elemet igemódosító-nak hívják. Az igemódosító szemantikai egységet képez az igével, a kettő együtt határozza meg az ige jelentését és vonzatkeretét.
A igemódosító helye alapból az ige előtt van, akkor igevivő a neve. Ha van az ige előtt igevivő, az mindig hangsúlyos, mögötte az ige mindig hangsúlytalan (csüggés, enklízis).
Mondatunkban az át igekötő tehát igevivő. Az igekötőket, akár kompozicionális jelentésűek (kimegy, bejön, lemegy, megcsinál), akár idiomatikus, lexikalizált jelentésűek (berúg, meglóg, lepipál, becsap, átvág), igevivőnek teremtette az isten.
De nem csak igekötő lehet igevivő! A MLNy.-t bogarászva: igevivők lehetnek még
– a hangsúlykerülő igék határozói (az 'ágyon van, a 'ház mellett áll, a 'folyó partján terül el, az 'épület mögött található, 'szeptemberre halasztották, 'jól néz ki),
– az igekötő nélküli igék végpontot, célt, irányt jelölő vonzatai (Szegedre utazik, a lány után nézett, rendőrért kiált, újságért indul, németre fordít),
– az ún. másodlagos predikátumok, rezultatívumok (katonának áll, pirosra fest, habbá ver, feleségül vesz, férjhez megy, véresre dörzsöl, laposra ver, a bátyja kisebbik testvérének látszott),
– az ún. puszta névszói csoportok (kenyeret dobált be, nőket vitt fel, házakat és hidakat döntött romba, marcona fegyveresek rontottak be, homok ment (a szemembe), villamossal érkezett, levél érkezett, puliszkán nőtt föl),
– főnévi igeneves (infinitívuszos) kifejezések (beszélni kezd, olvasni tanul),
– a „nem monoton növekvő kvantoros” kifejezések (kevesen jöttek el, sokan jöttek el),
– a hangsúlytalan csak-os főnévi csoportok (csak Péter jött el),
– a „negatív értelmű” határozók (ritkán jön el, gyakran jár arra, alig ért hozzá, nehezen ismerte fel),
– a kérdőszavas kifejezések (ki vitte el?, hány oldalt olvastál el?, mikor viszik le?)
– stb.
Néhány megjegyzés az igevivőkről: „Ha egy mondatban több olyan elem is szerepel, amely igevivő lehetne, akkor csak egy jelenhet meg közülük ténylegesen az ige előtt.” „Az egyes kifejezések igevivőbe törekvése különböző erősségű, az erősebbek kiszorítják a gyengébbeket.” „Ezek csak akkor jelenhetnek meg az ige mögött, ha egy másik igevivőbe törekvő elem kiszorítja őket az ige elől, vagy a mondat olyan (nem semleges) szerkezetű, amelyben nem lehet igevivő.” A kiszorított „eredeti igevivő” közvetlenül az ige mögé kerül.
Az igevivő (ill. annak híján az igető) mindig főhangsúlyt visel. Ezt az igerag előtti utolsó főhangsúlyos pozíciót fókuszpozíció-nak hívják. Ez a mondat centruma. A fókuszpozíciótól a mondat végéig terjedő mondatszakaszt komment-nek (mások predikátum-nak) nevezik. Pontosabban a komment akkor kezdődik az igevivővel, ha nincsenek a mondatban az igevivő előtt ún. kommentelőzmények. Ezt az igevivő előtti, de még a kommentbe tartozó esetleges szakaszt (fennkölten disztributívkvantor-mezőt) a MLNy. három részre bontja: IS pozíció + MINDEN mező + SOK pozíció. (Tegnap is mindenki sokat evett. Állítólag ez egy komment. Bocs, ugorgyunk!)
A topik
A magyar kijelentő mondatok azonban gyakran nem csak egy puszta kommentből állnak. A ragozott ige mögötti összetevők szinte mindegyike kiemelhető a mondat elejére, akár egyszerre több is. Ez a komment előtti mondatszakasz a topik. Példamondatunkban mindjárt két összetevő (az időhatározó és az alany) is topikalizálva van:
[T1 A találkozó után] [T2 Gyurcsány miniszterelnök] [K átadott egy zacskó pralinét a Fidesz elnökének.]
A magyar mondat tehát topik-komment tagolódású. Aki hallott, olvasott már a mondat téma-réma vagy logikai alany – logikai állítmány, vagy régiesen előkészítő rész – tüzetes rész tagolásáról, gondolom, nem csodálkozik.
„A magyar mondatok jellegzetes sajátossága, hogy általában minden nyelvtani jelölés (különleges névszórag, különleges igealak) használata nélkül lehet egyes összetevőket a mondat elejére tenni.”
A topik azt az összetevőt tartalmazza, amiről a mondat komment része állítást tesz.
[T A Józsi] [K megverte az este a kocsmában a Dezsőt.] – Józsiról lesz szó.
[T A Dezsőt] [K megverte az este a kocsmában a Józsi.] – Dezsőről lesz szó.
[T Az este] [K megverte a Józsi a kocsmában a Dezsőt.] – Az estéről lesz szó.
[T A kocsmában] [K megverte az este a Józsi a Dezsőt.] – A kocsmáról lesz szó.
[T A Józsi] [T a Dezsőt] [K megverte az este a kocsmában.] – Józsiról és Dezsőről lesz szó.
[T A Józsi] [T a Dezsőt] [T az este] [K megverte a kocsmában.] – Józsiról, Dezsőről és az estéről lesz szó.
Stb.
„Topikszerepben általában az ige argumentumai [Józsi, Dezső], valamint a hely és az idő kifejezésére alkalmas adverbiumok [a kocsmában, az este] fordulhatnak elő.”
A topik fontos tulajdonsága, hogy specifikus referenciával rendelkezik, azaz olyan individuumot vagy dolgoknak olyan osztályát nevezi meg, amelyet a beszélő (vagy a beszélő és a hallgató egyaránt) ismer, vagy legalább létezőnek feltételez, például, mert az előzőekben volt róla szó, vagy mert benne van a beszélő és a hallgató közös kommunikációs terében.
„Csak olyan kifejezés lehet topik, melynek megnevezettje a mondatban leírt eseménytől függetlenül létezik a beszélgetés univerzumában (melyhez egzisztenciális preszuppozíció társul); pl. tulajdonnév, határozott névelős NP vagy ilyet tartalmazó PP. Határozatlan NP akkor topikalizálható, ha specifikus (ha egy már ismert halmaz valamely elemére utal).”
A topik mintegy belehorgonyozza a mondatot a kommunikáció univerzumába – ezért kell referálónak lennie. Nézzük megint a MLNy.-t, milyen összetevők lehetnek alkalmasak topikalizálható specifikus jelentéstartalom kifejezésére.
Mindenekelőtt a tulajdonnevek:
János] [elment a moziba.
Pétert] [megverték a kocsmában.
Aztán a határozott főnévi csoportok:
A sofőr szerint] [csúcsforgalom van.
Pista könyvét] [olvastam az este.
Aztán a specifikus határozotlan főnévi csoportok (ezek egy már specifikus halmaz részhalmazát jelölik):
Egy ismerősömet] [megbírságolta a rendőr.
Néhány gyerek] [elkésett az óráról.
Némelyik lakó] [a kuka mellé önti a szemetet.
Valaki] [felhívott a munkahelyemen.
És a helyet vagy időt kifejező adverbiumok:
Tegnap] [elmentünk moziba.
A ház mögött] [fölvertek egy sátrat.
Tehát még egyszer: a topik közli, hogy kiről-miről fog állítás következni, sőt több topik esetében a mondat élén állóról valószínűleg több információt várunk:
A vállalkozó ellen az ügyészség] [vizsgálatot kezdeményezett.
A vállalkozó ellen] [vizsgálatot kezdeményezett az ügyészség.
A továbbiakban valószínűleg a vállalkozóról lesz szó.
Az ügyészség a vállalkozó ellen] [vizsgálatot kezdeményezett.
Az ügyészség] [vizsgálatot kezdeményezett a vállalkozó ellen.
A továbbiakban valószínűleg az ügyészségről lesz szó.
Ha ugyanezek az összetevők a kommentben maradnak:
[Vizsgálatot kezdeményezett az ügyészség a vállalkozó ellen.
„A mondat topik nélküli változatát csak akkor választjuk, ha vadonatúj hírt közlünk, ha a beszédhelyzetben sem a vállalkozó, sem az ügyészség felbukkanására nem lehetett számítani.”
„A topik nem kötelező része a mondatnak, bár a topik nélküli mondatok általában sajátos viszonyban vannak az előzményükkel: vadonatúj információt közölnek.”
Heuréka! Klasszikus címhelyzet!
Ennyi bölcsességgel már megfogalmazhatjuk „tudományosan” a T.-szabályt:
A „jó” címmondat topik nélküli komment.
De: Gondoljuk meg még egyszer!
Mi a topik? A topik az a közlő és a befogadó által már ismert elem, amiről a közlés szól, és amivel a mondatot belehorgonyozzuk a beszédfolyamba, a kommunikációs térbe.
És ha előfordul a címben egy politikus neve, egy aktuálisan forgó országnév, egy intézmény, párt stb., vagyis egy nagyon ismert, keményen specifikus „objektum”, akkor az nagyon is az az összetevő, amire egy hírportál címlapján „számítani lehet”. Az erősen specifikus összetevő topik akar lenni. Ezért nem szeretem ezeket a címeket:
*Szén-dioxiddal is kistafírozták Kapolyit
*Nem kíváncsi más véleményére a PM
*A puha erőt szereti Hillary Clinton
*Nevelőszülőkhöz került Adolf Hitler
*Mégis beteg Steve Jobs
*52 másodperc alatt meccset nyert a MU
*Államcsőd felé tart Ukrajna
*Újra szmogosodik Budapest
És ez csak az egyik probléma!
„Azok a predikátumok, amelyek egy individuum valamilyen állandó jellegű tulajdonságát fejezik ki, semleges tényközlő mondatokban általában nem fordulnak elő topik nélkül.”
A Mari] [mindig kövér szeretett volna lenni.
Orbán Viktornak] [labdarúgóalkata van.
És nem: *Mindig kövér szeretett volna lenni a Mari. *Labdarúgóalkata van Orbán Viktornak. (Vigyázat: ez így nem helytelen, hanem nem semleges!)
Továbbá: „Nem minden határozott vagy specifikus határozatlan megnevező kifejezés topikalizálása eredményez egyformán jelöletlen [semleges] mondatot.”
a) [János] [kölcsönadta Évának a könyvet.]
b) [Évának] [kölcsönadta János a könyvet.]
c) [A könyvet] [kölcsönadta János Évának.]
„A b) esetében arra kényszerít bennünket valami, hogy az Évának topikot kontrasztív intonációval ejtsük, a c)-ben a tárgyi szerepű topik jelöletlennek hat.”
A mondatösszetevőknek eltérő kommunikatív dinamizmusuk van, ezért érezzük a c)-ben nem igazán a mondat elejére valónak a határozott névelője ellenére mégsem túl „specifikus” a könyvet összetevőt – hacsak nem akarnánk azt is szembeállítani (a könyvet, azt kölcsönadta, de a kocsit nem), azaz kontrasztív topik-nak hangsúlyozni, mint a b)-ben Évát (Évának bezzeg kölcsönadta, de Julinak nem).
A kontrasztív topik
Az alábbi mondatot ejthetjük egyforma hangsúlyokkal, akkor a Feri „normális” topik lesz benne:
'Feri 'megírta a 'megígért 'cikket.
De hangsúlyozhatjuk így is:
/Feri "megírta a megígért cikket. (Sanyi viszont cseszte megírni.)
A kontrasztív topikos mondat a semleges, lapos prozódiájú mondat állítása (vagyis hogy a topik jelöltjére igaz a kommenttel közölt állítás) mellett tartalmazza azt az implikatúrát is, hogy létezik legalább egy olyan alternatív topik (Sanyi), amire a komment nem igaz (nem írta meg a cikket). Az ilyen mondat nem semleges!
Kontrasztív topik nemcsak olyan „megnevező” kifejezés lehet, amilyeneket fent felsoroltunk, ugyanis „a hasonló elemekkel való szembeállítás a nem megnevezésre, hanem jellemzésre szolgáló kifejezéseket is tulajdonságok, állapotok stb. nevéhez teszi hasonlóvá”.
/Szerkesztőnek "nem való mindenki.
/Szép "nem vagyok.
/Fel "gyalog kell jönni. (Lefelé lehet lifttel is.)
Vagyis megfordítva: ha nem „kellően specifikus” kifejezést teszünk a (cím)mondat elejére, az könnyen kontrasztív topik (vagy fókusz) lesz, és olyan jelentéseket (implikatúrákat) hozhat be a mondat jelentésébe, amiket nem biztos, hogy közölni akartunk.
Egy zacskó pralinét átadott Ferenc Viktornak – de a kormányt nem.
A fókusz
A topik meghatározásánál szó esett a fókuszpozícióról. Ha a fókuszpozícióban levő összetevőt ún. irtóhangsúllyal ejtjük (azaz mögötte egyetlen összetevő sem kap főhangsúlyt), fókuszos mondatot kapunk.
Fókusz nemcsak igető vagy igevivő lehet, hanem szinte bármely más mondatösszetevő is. Ha a mondatban van igevivő, de nem abból csinálunk fókuszt, az igevivő közvetlenül az ige mögé kerül.
Jelentéstanilag a fókusz kizárólagosságot hordoz. A fókuszos mondat azt állítja, hogy az az állítás, amit a komment fókusz utáni része és a topik kifejez, a szóba jöhető (releváns) személyek, tárgyak, helyek vagy időpontok közül kizárólag a fókuszban álló kifejezés által megnevezettekre igaz.
"Feri írta meg a cikket. (És nem más.)
András "tegnap jött villamossal. (És nem máskor.)
Mivel a fókusz arra szolgál, hogy kimerítően azonosítsa egy ismert vagy kikövetkeztethető halmaznak azt a részhalmazát, amelyikre az állítás igaz, a fókusz is kontrasztív. Sőt! A fókuszos mondat tartalmazza azt az előfeltevést (preszuppozíciót) is, hogy a fókuszra vonatkozó állításon kívül a mondatban lévő minden más információ ismert (ez a kimerítő azonosítás feltétele).
Vagyis a fókuszos mondattal, akárcsak a kontrasztív topikossal, olyan állításokat fogalmazhatunk a mondatba, amelyeket nem állt szándékunkban.
"Hétezer dollárral verték át a magyar futót – de jó, megtudtuk végre, hogy mennyivel.
Hétezer "dollárral verték át a magyar futót – de jó, megtudtuk végre, hogy mivel.
Czink Melinda "drámai csatában esett ki – és nem megalázó macska-egér játékkal verték laposra, mint eddig tudtuk.
Kavarjuk meg!
Vegyük ezt az igazán tipikusnak mondható címmondatot:
Rendőrt gázolt az óvodás
Olvashatjuk kontrasztív topikosnak:
/Rendőrt "gázolt az óvodás – (de tűzoltót nem gázolt még),
és fókuszosnak is:
"Rendőrt gázolt az óvodás – (tudtuk, hogy egy bizonyos óvodás elgázolt valakit, de nem vagy rosszul tudtuk, hogy az áldozat rendőr).
A fentiek szerint így okoskodhatunk: A rendőrt összetevőt a mondat határozatlannak (általánosnak) fogalmazza, az óvodás-t konkrétnak, holott mind a kettő csak specifikusan határozatlan (ismert halmazok – a rendőrök és az óvodások – eleme) lehet: egy rendőr, egy óvodás. Viszont se az egy rendőr, se az egy óvodás nem képvisel releváns „kapaszkodót” a kommunikációs térben, vagyis nincs miért topikalizálni. Tehát a cím valahogy így volna „jó”:
Elgázolt egy óvodás egy rendőrt
Vagy mégsem? Mégsem. Olvashatjuk ugyanis semleges hangsúlyozással is:
'Rendőrt gázolt az 'óvodás
És akkor a rendőrt összetevő egyszerűen csak igevivő. A „puszta főnévi csoport” fajtájából (l. fent). Vö.: Vizsgálatot kezdeményezett az ügyészség a vállalkozó ellen.
Kis igazítással (mert az az óvódás mégse stimmel igazán):
'Rendőrt gázolt (el) egy 'óvodás
Egy 'óvodás 'rendőrt gázolt
Ez a címtípus gyakori:
Nyulak okoztak természeti katasztrófát egy szigeten
Gyereket marcangolt szét egy farkas
És nem is lehet belekötni – addig, amíg nincs például a mondat hátsó fertályában egy „topikba húzó” összetevő. A Rendőrt gázolt Gyurcsány vagy pláne a Rendőrt gázolt el Gyurcsány menthetetlenül kontrasztív lesz. És bennük van a kontrasztív vagy a fókuszos olvasat kockázata, ehhez nekem nagyon kevés elég:
Kivágott fa ölt meg egy favágót Fonyódon
Kórházi dolgozókat fenyegetett meg egy férfi Pécsen
Azt hiszem, ezekben a Fonyódon meg a Pécsen már annyi konkrétumot visz a mondatba, hogy úgy érzem, a kivágott fa azért tolta az ölt ige mögé a meg igekötőt (a kórházi dolgozókat a fenyegetett mögé a meg-et), mert fókusz akart lenni. Tudtuk már, hogy volt valami favágóhalál Fonyódon, valami fenyegetőzés Pécsen. Kivágott fa ölt meg egy favágót, Kórházi dolgozókat fenyegetett meg egy férfi – ezek, Fonyódon, Pécsen nélkül rendben vannak nekem. De helynevekkel már valahogy kétesek.
Fonyódon egy favágót megölt egy kivágott fa – vasalná ki a bennem lakozó fafejű szerkesztő. Illetve hogy azért mégis valami érdekesebb legyen elöl (MIF!): Megölt egy kivágott fa egy favágót Fonyódon. A másik mondatot azonban nem tudom így elintézni. A kórházi dolgozókat összetevőt a többes szám miatt nem tudom „specifikus határozatlan”-ná alakítani (nem megy elé az egy, illetve jöhetne a néhány kórházi dolgozót, de mi van, ha az a pasas sokakat fenyegetett meg?), így az igevivőből se tudom kialkolbólitani, marad a fókuszos olvasat kockázata. Az Egy férfi megfenyegetett kórházi dolgozókat meg, ugye, nonszensz. Talán ha kivágom az igekötőt (Kórházi dolgozókat fenyegetett egy férfi Pécsen), csökken a „fókuszérzés”. Össze-összecsap a nyelvérzék meg a szöveggyári rutin, és van, hogy reménytelen a küzdelem.
Mindenesetre valahogy így cizellálhatnánk tovább a T.-szabályt:
A „jó” címmondat topik nélküli komment, ha egyetlen specifikus eleme sincs; vagy topikként tartalmazza a legfigyelemfelkeltőbb specifikus elemet, ha ilyen van, és a mondat semleges; vagy kontrasztív topikos, ha valamilyen szembeállítást közöl; vagy fókuszos, ha csak egy új információt közöl egy már ismert eseményről.
Vagy a fene tudja, még mi minden.
(Nem tudom, hány szövegipari kolléga tudta ezt a félívnyi szószt elolvasni, és jó-e nekik bármire. Azt se, hogy egy erre tévedő nyelvész mennyi balgaságot talál benne. (Kérem, legyenek megértők!) De az talán lejön, hogy még egy egyszerű kijelentő mondatnak is, akár címmondat, akár nem, bonyolultabb lelkivilága van annál, hogy ökölszabályokkal bánjunk el vele.)
Utolsó kommentek